Valahogy beleakadtam ebbe a csodálatos képtörténetbe a neten. Nem tettem ki a Facebookra, túl tökéletes ahhoz. Mégis, hogy láthassátok, ezért lett ez a blog.
A háborítatlan szülés iránti szerelmem története a mi szüléseink története, és a többieké körülöttem, nők, férfiak, meg(nem)született gyerekek.
Ez egy személyes ügy, kéretik tiszteletben tartani.
Levél Marci születéséről
Féltem a szüléstől, hogy nem tudom, hogy leszünk mi így Petivel ketten, hogy nem tudom, hogy fog ő reagálni, hogy én nem tudom elengedni magam előtte, hogy nem tudunk így együtt lenni.
Féltem a szüléstől, hogy menekülni fogok a fájdalom elől.
Féltem, hogy nem működnek majd a hormonjaim, nem jön az oxitocin.
Féltem attól, amit magamról tudok, és attól, amit nem tudok.
Féltem a félelemtől, a félelmemtől.
Csütörtök este 11-kor megrepedt a magzatburok, és jöttek a fájások. Nem volt olyan nehéz. Annyira vártam már, örültem. Meg kell engedni, hogy jó, hogy fáj. Átmentünk (akkor költöztetek át, még minden csupasz volt). Felhívtunk. Jöttél is, nagyon fáradt voltál, ez volt a harmadik nap talán, hogy nem aludtál, lefeküdtél aludni. A vécén ültem. Egyedül akartam lenni. Nem, nem kell se masszázs, se fürdő, semmi. Ez az én feladatom, mondtam akkor. Senki nem jöhetett ilyen közel hozzám, mondom most. A vajúdás nagyon intenzív volt: rázott a hideg, remegtem, zsibbadt az egész testem. Emlékszem, ahogy ott guggolsz előttem, fél kettő van, ne féljek, már alig van méhszáj, mindjárt meglesz a kicsi, itt a párna. Aztán nem akart az a kis méhszáj eltűnni. Kérdeztem, hogy nyomhatok-e már. Azt mondtad, hogy azt nekem kell éreznem. De én semmit nem éreztem. Fájások. Fáradok. Fáj. Pihenjünk. Nem tudom, mit tegyek. Mondja meg valaki, és én megcsinálom! Úgy éreztem akkor, hogy nem segítesz nekem, miért nem mondod meg, hogy nyomhatok-e vagy sem, ha egyszer már alig van ott méhszáj. Próbáltam pihenni, aludni kicsit, a kádba is beültem, de éreztem, hogy én ettől visszajövök, a szülés pedig "visszahúzódik". Próbáltuk, hogy egyikoldal-fekve-másikoldal két-két fájás, az kín volt. Nagyon fáradt vagyok. Eltűnt a méhszáj, mondtad. Tolófájások nincsenek. Kérdezted, hogy születtem. Gyorsan, minden gond nélkül, hagyjál már. Öt óra elmúlt, mondtad, menjünk kórházba. El se tudtam képzelni, már azt sem, hogy elmenjek odáig. Ahogy csak bírtam, nyomtam. Fájás se volt. Csak utána jöttek, lassan. Kevés. Ami nem megy, azt nem szoktad erőltetni. Én se, de ez menni fog, tudom. Jött két erős fájás. Lejjebb jött kicsit a baba. Megszülöm ezt a gyereket. Még fél órát adj! Beleegyeztél. És én örökre hálás leszek a bizalmadért. Még egy fájás, nagyon erős, lépni se tudok, megint lejjebb jött. Oxitocinos vattát tettünk az orromba, minden berobbant, lábon se tudtam maradni, nem sokkal később ki is vettük a vattát, vagy kiesett, nem emlékszem. Lefeküdtem az ágyra, senki sem bír megtartani ezzel az erővel szemben, elesek, eldőlök, jön a fájás, nyomok, nem emlékszem, csak hogy hanyatt fekszem, ki fog jönni, most már ki fog jönni, hallom a hangom, ahogy nyögök, de semmi nem érdekelt már, csak hogy ki fog jönni, Peti sír, itt van velem, érzem a kicsi fejét, de jó, nem tudok jobban nyomni, nem bírok még egyet, megfogod a fejét, kiemeled, kinn van! Istenem, jó szülni! Hat óra. A köldökzsinór olyan rövid volt, hogy alig ért fel vele a hasamig. Az apukáját nézte. Egy óra múlva megszületett a méhlepény, akkor szopizott. Nem sokkal később pedig megjöttek a villanyszerelők, és mi hazajöttünk.
Csütörtök este 11-kor megrepedt a magzatburok, és jöttek a fájások. Nem volt olyan nehéz. Annyira vártam már, örültem. Meg kell engedni, hogy jó, hogy fáj. Átmentünk (akkor költöztetek át, még minden csupasz volt). Felhívtunk. Jöttél is, nagyon fáradt voltál, ez volt a harmadik nap talán, hogy nem aludtál, lefeküdtél aludni. A vécén ültem. Egyedül akartam lenni. Nem, nem kell se masszázs, se fürdő, semmi. Ez az én feladatom, mondtam akkor. Senki nem jöhetett ilyen közel hozzám, mondom most. A vajúdás nagyon intenzív volt: rázott a hideg, remegtem, zsibbadt az egész testem. Emlékszem, ahogy ott guggolsz előttem, fél kettő van, ne féljek, már alig van méhszáj, mindjárt meglesz a kicsi, itt a párna. Aztán nem akart az a kis méhszáj eltűnni. Kérdeztem, hogy nyomhatok-e már. Azt mondtad, hogy azt nekem kell éreznem. De én semmit nem éreztem. Fájások. Fáradok. Fáj. Pihenjünk. Nem tudom, mit tegyek. Mondja meg valaki, és én megcsinálom! Úgy éreztem akkor, hogy nem segítesz nekem, miért nem mondod meg, hogy nyomhatok-e vagy sem, ha egyszer már alig van ott méhszáj. Próbáltam pihenni, aludni kicsit, a kádba is beültem, de éreztem, hogy én ettől visszajövök, a szülés pedig "visszahúzódik". Próbáltuk, hogy egyikoldal-fekve-másikoldal két-két fájás, az kín volt. Nagyon fáradt vagyok. Eltűnt a méhszáj, mondtad. Tolófájások nincsenek. Kérdezted, hogy születtem. Gyorsan, minden gond nélkül, hagyjál már. Öt óra elmúlt, mondtad, menjünk kórházba. El se tudtam képzelni, már azt sem, hogy elmenjek odáig. Ahogy csak bírtam, nyomtam. Fájás se volt. Csak utána jöttek, lassan. Kevés. Ami nem megy, azt nem szoktad erőltetni. Én se, de ez menni fog, tudom. Jött két erős fájás. Lejjebb jött kicsit a baba. Megszülöm ezt a gyereket. Még fél órát adj! Beleegyeztél. És én örökre hálás leszek a bizalmadért. Még egy fájás, nagyon erős, lépni se tudok, megint lejjebb jött. Oxitocinos vattát tettünk az orromba, minden berobbant, lábon se tudtam maradni, nem sokkal később ki is vettük a vattát, vagy kiesett, nem emlékszem. Lefeküdtem az ágyra, senki sem bír megtartani ezzel az erővel szemben, elesek, eldőlök, jön a fájás, nyomok, nem emlékszem, csak hogy hanyatt fekszem, ki fog jönni, most már ki fog jönni, hallom a hangom, ahogy nyögök, de semmi nem érdekelt már, csak hogy ki fog jönni, Peti sír, itt van velem, érzem a kicsi fejét, de jó, nem tudok jobban nyomni, nem bírok még egyet, megfogod a fejét, kiemeled, kinn van! Istenem, jó szülni! Hat óra. A köldökzsinór olyan rövid volt, hogy alig ért fel vele a hasamig. Az apukáját nézte. Egy óra múlva megszületett a méhlepény, akkor szopizott. Nem sokkal később pedig megjöttek a villanyszerelők, és mi hazajöttünk.
Hazajöttem a lábamon, jól bereggeliztem, jöttem-mentem, ültem, álltam, nevettem. Erősnek és otthonosnak éreztem magam a testemben. Szülni jó. Ennyi volt bennem. Csak később, más anyák történeteit hallva és a tekintetüket látva értettem meg, hogy mit is jelent mindez.
Sokat tanultam ebből a szülésből. Az egyik, hogy a félelmek, amiket bátran és bizakodón elfogadunk, nem kötnek bennünket. A másik, hogy a szülés megmutatja, kik vagyunk. Nekem akkor meg kellett értenem, hogy nem elég engedni, hogy a dolgok történjenek, az akarattal is mögé kell állnom. Magam kell odaadnom magam. A tapasztalat tovább bontakozott az idővel. Sokmindent megértetett velem az elfogadásról, a tiszteletről, arról, hogy az élethez mindenkinek joga van úgy, ahogy van, a jelen-lét erejéről. Ahogy toltam ki a fiamat, én megszűntem lenni, és mégis, soha nem voltam tisztább, azonosabb önmagammal. Maga a Létezés volt, a létem pusztasága. Nem voltak kérdések, keresés, csak a létezés a maga teljességében, valaki másért, egy nagyobb jóért. Az egész életemet meghatározó élmény lett, gyógyír a múltra, beavatás a jelenbe, erőforrás az elkövetkezendőkhöz.
Vince születése
Marci születésének tapasztalata, és a háborítatlanul indult anyaság áldásos hatása sokáig kitartott. Amikor újra várandós lettem, a legjobbat vártam. És minden máshogyan volt.
Ez a várandósság utazássá lett: teltek a hónapok, és én elindultam visszafelé az életemben. Tini lettem, kisgyerek, végül az anyjából élő magzat. A „tünetek” is így fordultak a konkréttól a tárgy nélküli érzések világába. Érzelmileg teljesen felborultam, fokozatosan „elvesztettem” mindent, amiről azt gondoltam, hogy lányként, feleségként, anyaként sikerült elérnem, amiben azt hittem, hogy sikerült jobbá lennem. Nagyon magányos és kétségbeesett voltam. Úgy éreztem mindenki tőlem elfordulva, szemlesütve várja, hogy megszüljek végre. Most nem teljesítem a szerepeimet, és így nem kellek.
Igyekeztem megőrizni a bátorságomat. Megbocsátani, elfogadni. Sokszor féltem, hogy mi lesz ebből a felfordulásból. A nagy félelmem az volt, hogy a szülés megint megakad a kitolási szak előtt, ahogyan az először történt, de reménykedtem, hogy amit lehetett, kellett, azt megtettem azért, hogy ne így történjen. Mire a szülés eljött, minden elcsendesedett. Vártam, hogy újból átélhetem az egyszerű, önmagától levő boldogságot. Vártam az alkalmat, hogy megtegyem a Jót, amit vár tőlem az élet, és hogy ez majd elhozza számomra a megváltást is.
Éjjel arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. A fájások másnap fél három körül érkeztek meg. Péter hazajött, mielőtt elment Marciért. Hívjuk a bábát. Nem kell még. De igen, kell, mondta. A bába negyed négy körül ideért, és ahogy belépett az ajtón, én elindulhattam. Kész is a meleg fürdő, és ezután semmi másra sem emlékszem, csak a vízre, ahogy egyik fájás jött a másik után, hullámok mindenhol. A bába masszírozza a hátamat, derekamat, simogat, meg lehet fogni a kezét, rá lehet nézni, oda lehet hozzá bújni. Ő az anyám. Megjön a dúla is. Ez túl szép, túl könnyű. Fájás, szünet, fájás, szünet. Hirtelen ki kell szállnom a kádból. Állok a mosógépnek támaszkodva, és akkor olyan erejű fájások érkeznek, hogy felkiáltok. Ebből nem fogok sokat kibírni. Nem is kell, szerencsére, érzem, ahogy elindul a baba lefelé, máris?!, négykézlábra ereszkedem, nekifeszül a gátamnak, felguggolok, látom, ahogy előbukkan a feje. Gyere, kicsikém, gyere ki. Itt is van (negyed öt). Olyan egyszerű minden.
De a baba nincs jól. Nem lélegzik rendesen, kihívjuk a mentőt. Telefon Péternek, gyertek haza. Megvizsgálják a kicsit, elviszik. Engem nem vihetnek, még kérdéses az is, hogy hová kerül, majd érdeklődjünk. Marci rámnéz, ahogy ott fekszem az ágyon, nézi a köldökzsinór végét a lábam között, anya, hol van a kistesó?
És Péter érdeklődik. Telefonál, bemegy utána a kórházba. Vince jól van. Kap oxigént, de inkubátorba nem kell tenni. Holnap lesznek véreredmények. Holnapig úgysem kapom meg, maradjak otthon. És én otthon fekszem. Jönnek az utófájások, kitartanak egész éjjel. Fáradt vagyok. Reggel Péter megint telefonál, bemegy, hazajön. Bejön hozzám: semmilyen rendellenességre, fertőzésre utaló jelet nem találtak. Jó lenne bemenni, Vince nem fogad el semmit, a cukros vizet kihányja. Meg kellene szoptatni. Nem értik, miért nem vagyok már ott. Még egyszemélyes szobában is lehetünk, együtt!
Tényleg! Miért nem vagyok már ott? Miért nem kapaszkodom ki az ágyból minden erőmmel, és vagyok már úton? Miért nem akarom a kisbabámat?!
Nem számítottam rá, nem hittem, hogy ilyen embert próbáló, amikor elviszik. Hogy az első napok háborítatlansága valóságosan éppoly fontos, mint a születésé. Mert igen, segíthet bennünket a megértés, elfogadás és a tudatos szeretet, de az első órák természetes hormonális áradását pótolni az értelemmel nem magától értetődő dolog.
Egy év kellett, amíg újra egyenesbe jöttünk. Kettő, hogy meglássam a jót is, amit a történetünk hozott. Megint ugyanabba a falba ütköztem: az élet nekem adok-kapok, sikerül-nem sikerül. Dolgozok, bizonyítok, kapálózok az örömért, amit sosem fogok megtapasztalni, amíg el nem hiszem, hogy én is megtapasztalhatom, megkaphatom anélkül, hogy a jóságnak és érdemességnek valamilyen homályos, megfoghatatlan szintjét elértem volna. A szülés sem szolgája senkinek. Belesimul az életünkbe, és segíthet bennünket egy nagyobb szabadság felé, de nem lehet a saját képünkre formálni, mert nem egyszemélyes. Lehet, és szükséges készülve fogadni, mégsem megvásárolható. Mostmár nem is az örömre vágyom igazán, “csak” az életre magára. Hogy létezzem, hogy megláthassam azt, ami VAN, és szabadon a része lehessek: hogy jogom van élni, szeretve lenni, és tovább szeretni.
Janka születése itt
Sokat tanultam ebből a szülésből. Az egyik, hogy a félelmek, amiket bátran és bizakodón elfogadunk, nem kötnek bennünket. A másik, hogy a szülés megmutatja, kik vagyunk. Nekem akkor meg kellett értenem, hogy nem elég engedni, hogy a dolgok történjenek, az akarattal is mögé kell állnom. Magam kell odaadnom magam. A tapasztalat tovább bontakozott az idővel. Sokmindent megértetett velem az elfogadásról, a tiszteletről, arról, hogy az élethez mindenkinek joga van úgy, ahogy van, a jelen-lét erejéről. Ahogy toltam ki a fiamat, én megszűntem lenni, és mégis, soha nem voltam tisztább, azonosabb önmagammal. Maga a Létezés volt, a létem pusztasága. Nem voltak kérdések, keresés, csak a létezés a maga teljességében, valaki másért, egy nagyobb jóért. Az egész életemet meghatározó élmény lett, gyógyír a múltra, beavatás a jelenbe, erőforrás az elkövetkezendőkhöz.
Vince születése
Marci születésének tapasztalata, és a háborítatlanul indult anyaság áldásos hatása sokáig kitartott. Amikor újra várandós lettem, a legjobbat vártam. És minden máshogyan volt.
Ez a várandósság utazássá lett: teltek a hónapok, és én elindultam visszafelé az életemben. Tini lettem, kisgyerek, végül az anyjából élő magzat. A „tünetek” is így fordultak a konkréttól a tárgy nélküli érzések világába. Érzelmileg teljesen felborultam, fokozatosan „elvesztettem” mindent, amiről azt gondoltam, hogy lányként, feleségként, anyaként sikerült elérnem, amiben azt hittem, hogy sikerült jobbá lennem. Nagyon magányos és kétségbeesett voltam. Úgy éreztem mindenki tőlem elfordulva, szemlesütve várja, hogy megszüljek végre. Most nem teljesítem a szerepeimet, és így nem kellek.
Igyekeztem megőrizni a bátorságomat. Megbocsátani, elfogadni. Sokszor féltem, hogy mi lesz ebből a felfordulásból. A nagy félelmem az volt, hogy a szülés megint megakad a kitolási szak előtt, ahogyan az először történt, de reménykedtem, hogy amit lehetett, kellett, azt megtettem azért, hogy ne így történjen. Mire a szülés eljött, minden elcsendesedett. Vártam, hogy újból átélhetem az egyszerű, önmagától levő boldogságot. Vártam az alkalmat, hogy megtegyem a Jót, amit vár tőlem az élet, és hogy ez majd elhozza számomra a megváltást is.
Éjjel arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. A fájások másnap fél három körül érkeztek meg. Péter hazajött, mielőtt elment Marciért. Hívjuk a bábát. Nem kell még. De igen, kell, mondta. A bába negyed négy körül ideért, és ahogy belépett az ajtón, én elindulhattam. Kész is a meleg fürdő, és ezután semmi másra sem emlékszem, csak a vízre, ahogy egyik fájás jött a másik után, hullámok mindenhol. A bába masszírozza a hátamat, derekamat, simogat, meg lehet fogni a kezét, rá lehet nézni, oda lehet hozzá bújni. Ő az anyám. Megjön a dúla is. Ez túl szép, túl könnyű. Fájás, szünet, fájás, szünet. Hirtelen ki kell szállnom a kádból. Állok a mosógépnek támaszkodva, és akkor olyan erejű fájások érkeznek, hogy felkiáltok. Ebből nem fogok sokat kibírni. Nem is kell, szerencsére, érzem, ahogy elindul a baba lefelé, máris?!, négykézlábra ereszkedem, nekifeszül a gátamnak, felguggolok, látom, ahogy előbukkan a feje. Gyere, kicsikém, gyere ki. Itt is van (negyed öt). Olyan egyszerű minden.
De a baba nincs jól. Nem lélegzik rendesen, kihívjuk a mentőt. Telefon Péternek, gyertek haza. Megvizsgálják a kicsit, elviszik. Engem nem vihetnek, még kérdéses az is, hogy hová kerül, majd érdeklődjünk. Marci rámnéz, ahogy ott fekszem az ágyon, nézi a köldökzsinór végét a lábam között, anya, hol van a kistesó?
És Péter érdeklődik. Telefonál, bemegy utána a kórházba. Vince jól van. Kap oxigént, de inkubátorba nem kell tenni. Holnap lesznek véreredmények. Holnapig úgysem kapom meg, maradjak otthon. És én otthon fekszem. Jönnek az utófájások, kitartanak egész éjjel. Fáradt vagyok. Reggel Péter megint telefonál, bemegy, hazajön. Bejön hozzám: semmilyen rendellenességre, fertőzésre utaló jelet nem találtak. Jó lenne bemenni, Vince nem fogad el semmit, a cukros vizet kihányja. Meg kellene szoptatni. Nem értik, miért nem vagyok már ott. Még egyszemélyes szobában is lehetünk, együtt!
Tényleg! Miért nem vagyok már ott? Miért nem kapaszkodom ki az ágyból minden erőmmel, és vagyok már úton? Miért nem akarom a kisbabámat?!
Nem számítottam rá, nem hittem, hogy ilyen embert próbáló, amikor elviszik. Hogy az első napok háborítatlansága valóságosan éppoly fontos, mint a születésé. Mert igen, segíthet bennünket a megértés, elfogadás és a tudatos szeretet, de az első órák természetes hormonális áradását pótolni az értelemmel nem magától értetődő dolog.
Egy év kellett, amíg újra egyenesbe jöttünk. Kettő, hogy meglássam a jót is, amit a történetünk hozott. Megint ugyanabba a falba ütköztem: az élet nekem adok-kapok, sikerül-nem sikerül. Dolgozok, bizonyítok, kapálózok az örömért, amit sosem fogok megtapasztalni, amíg el nem hiszem, hogy én is megtapasztalhatom, megkaphatom anélkül, hogy a jóságnak és érdemességnek valamilyen homályos, megfoghatatlan szintjét elértem volna. A szülés sem szolgája senkinek. Belesimul az életünkbe, és segíthet bennünket egy nagyobb szabadság felé, de nem lehet a saját képünkre formálni, mert nem egyszemélyes. Lehet, és szükséges készülve fogadni, mégsem megvásárolható. Mostmár nem is az örömre vágyom igazán, “csak” az életre magára. Hogy létezzem, hogy megláthassam azt, ami VAN, és szabadon a része lehessek: hogy jogom van élni, szeretve lenni, és tovább szeretni.
Janka születése itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése